gofri oldala

Ma azt mondta nekem valaki, büszke rám, mert 'ilyeneket' csinálok.

Hogy törődöm, pedig semmi kézzel foghatót nem kapok cserébe. Nem jár haszonnal nekem a törődés. Tarthatnék inkább kutyát...

Ha ezért manapság büszkének kell lenni (magamra, másra), akkor hol tartunk...?

Azt is mondta az illető, hogy a törődésvágy veszi rá az embereket arra, hogy nagyokat hallgassanak vagy hogy, pont ellenkezőleg, nagyokat rúgjanak másokba. Persze csak szigorúan didaktikus alapon. De inkább az előbbi, mint az utóbbi.

Az ilyesfajta beszélgetések úgy hatnak, mint a februári hideg, amikor a sejtek iszonytató energiafelhasználással arra koncentrálnak, hogy hőt termeljenek a mínuszok ellenében. Így aztán a test, még ha semmi konkrétan megterhelőt nem is csinál, pár óra múltán halálosan kimerül. Már csak a lélekmelegítők és a műszőrme muffok örülnek a februári hónak.

Ha ez így folytatódik, végleg elhallgatok. Ráfagy a hajnali dér a hangszálaimra. És soha többé meg nem szólalok. Beszéljenek ők, mindenkinek jobb lesz úgy.

A Borg királynő mindent elkövet, hogy rendes egyenborgot faragjon belőlem...

Múlt hétfőn 240 perces egyeztetést tartottunk, majd szerdán, szűkebb körben, egy újabb 60 perceset, ahol megegyeztünk, hogy e hét csütörtökön újabb 240 perces megbeszélést tartunk. Mindezt (az időintervallumokat, témákat, stb.) egy mai, 45 perces értekezleten véglegesítettük.

Mivel szűkebb brigádunknak a csütörtöki 240 perces - némely tagok igazolt távolléte miatt - valószínűleg érdemben felesleges lesz, ezért a lemaradást egy jövő szerdai 60 perces értekezleten fogjuk pótolni. Ebbéli szándékunkat a jövő hétfői 45 perces megbeszélésen fogjuk megerősíteni.

És figyelem. A többesszám első személy ez esetben nem a feltétel nélkül való önszándékú azonosulást fejezi ki. Ez talán már az asszimiláció jele. Jelenleg a primér asszimiliáció fázisában tarthatok, azaz talán már be is injektálták a nanoszondát. Hamarosan következik a szekunder fázis. Hamarosan holografikus látórendszert és bionikus karokat kapok, hogy összekapaszkodhassak megannyi millió borgtársammal.

Álmomban is ezt hallom. "Mi vagyunk a Borg. Kapcsolják ki pajzsukat és állítsák le a hajtóerőművet. Biológiai és technológiai sajátosságaikat a miénkhez adjuk. Kulturájukat a saját szolgálatunkba állítjuk. Minden ellenállás hasztalan."

És akkor vége.

És akkor majd bánhatom, hogy nem vigyáztam jobban a békés kis vulkáni életemre.

Susan Sontag írja A tragédia halálában, hogy a tragédia a világ kibékíthetetlenségét demonstrálja.

Ha ez így van, akkor világos, hogy miért nincsenek ma tragédiák. A világ ugyanis, úgy tűnik, kibékíthető. Elég egyszerűen, néhány mondattal. A tragédiához pedig tényleg kell valami örökös elégedetlenség, összeférhetetlenség, a magunk és a körülöttünk történő dolgok folyamatos megkérdőjelezése. A nem-belenyugvás.

De az ember manapság nemcsak hogy a kérdőjelezésig nem jut el, hanem egyáltalán, már nem is kíváncsi magára. Kertész kérdezi a Valaki másban, hogy "az élet erkölcsi minősége - a törekvés, hogy jobbak legyünk - kategória-e még egyáltalán, amelyen érdemes még gondolkodni - vagy Tolsztojjal véget ért az ember belső kultúrája?"

Nagyon úgy tűnik, hogy igen, véget ért.

A tragédiához még cselekvés is kell. A cselekvéshez pedig indíttatás és/vagy düh. (Sontag szerint a tudatosság hiánya, de ezzel nem feltétlenül értek egyet.) Ahhoz pedig a helyzettel (akármilyen áporodott helyzettel) való szembeszegülés. Melyik érdekesebb és építőbb; egy cselekvéstelen, eseménytelen tragédiát végignézni, vagy egy olyat, amiben egymásnak feszülnek az opciók...?

A drámatörténetben az tragédiát felváltja a metadráma, az abszurd vagy kinek mi. A kultúra mindig dramatizálja önmagát - mondja Sontag. Meg mi is. Úgy, ahogy vagyunk.

Kellene találni valami bizonyosságot arra, hogy létezem. Mondom, arra, hogy létezem, és nem csak valami apró, passzív csavarja vagyok egy óriási gépezetnek.

Jelenleg úgy érzem ugyanis, hogy nem létezem.

Még mielőtt az individualisták rám szállnának, hogy ez csakis az én hibám, gyorsan elismerem, hogy igazuk van. Az én hibám. Egy nyomi vagyok. Egy lagymatag paca. Egy lehugyozható csalán. Jelenleg. (Na, de nem káromkodom, mert még a végén rámszól a gondviselés.)

A most következő fejtegetés közben illuzionistáknak szeretném jelezni előre, hogy nem, az életben semmiféle örömforrás nem egyenlő és azonos értékű a megváltással, sem pedig az élet nevű game exit billentyűjével. Sőt. Minél jobban megvan valakiben az igazi örömre és a boldogságra való képesség, annál élesebb szemmel tudja megítélni, hogy mekkora trutyiban fetreng éppen. Éppen most vagy mindig és állandóan.

Ha engem kérdeznek, a túlélési potenciált és az időben nagykorúvá válás esélyeit nagyban növeli az, ha az ember még időben padlóra kerül egy párszor. Nem, ezzel nem azt akarom mondani, hogy tiporjon csak meg mindenkit az élet, ahogy csak bírja... az úgyis jön majd magától. Minden kutyának megvan a maga úthengere. Csak azt mondom, hogy ha még időben éri az embert egy-két kihívás, akkor 30 éves korunk után már biztosan nem lepődünk meg annyira azon az egyszerű tényen, hogy az életünk, hacsak nem csinálunk vele valamit, egy nagy büdös Stepford marad. Egy rakás magyarázkodás meg 'mintha'.

Azért (gondolom én) bizonyos dolgokat muszáj bevallani magunknak. Például azt, hogy a helyzetek mindig új és új értelmezést igényelnek. Hogy az emberek változnak. Hogy mindig és mindig másra és másra van szükség. Rugalmasság - ez lenne a kulcsszó.

Én már elmúltam harminc, és eszem ágában sincs mentegetőzni. Tudomásul vettem, hogy bizonyos vonatok elmentek. Nem lesz már újra normális és jó hangulatú 16. szülinapom, a szüleim nem fognak nekem lakást venni, sőt, táncolni sem fognak az esküvőmön, nem fogok újra érettségizni matekból, hogy jobban sikerülhessen, stb. (Ezek csak példák, de a biografikus olvasók mazsolázhatnak rajta nyugodtan...)

Manapság divatos az infantilizálódás, amit leginkább az előbb említett következtetések levonásának, belátásának alapos hiánya jellemez. Kéztördelő sajnálkozás az elmulasztott lehetőségeken. Egyszerű, mondhatni közhelyes hétköznapi problémák felnagyítása, dramatizálása, a felettük való kesergés. Tizenéves lelkiállapotok. A másokkal való mániákus törődés, ajnározás, ami kizárólag arra jó, hogy a saját magunk háza táján ne kelljen körülnézni. Egyszerű dolgok mögé csodálatosan sötét titkok odaképzelése. Negédes lelki kalandozások - lélek és kaland nélkül. 'Jófejség'.

Mindenki jó fej, de tényleg. Hátborzongató.

Kellene valami bizonyosság arra tehát, hogy létezem.

Lehet, hogy a bizonyosságom az, hogy utálom ezt az egészet. Hogy hányok tőle. Hogy nincs lelkiismeret-furdalásom, amikor kimondom, hogy "haragszom", "utálom" vagy hogy "szarok rá". Bizonyosságom az is, hogy nem teszek úgy, mintha a jellemhibáim nem léteznének. Tudom, hogy sokszor hisztérika vagyok, hogy utálom a hazugságot, hogy mindig a túlbonyolított nehezebb utat választom és még makacs is vagyok. Hogy az igazságérzetem hatalmas, és hogy a szarakodás meg a mellébeszélés még akkor is nagyon idegesít, ha közvetlenül nem érint. Sőt, azt is tudom, hogy hetek óta ugyanazokon a problémákon forgolódom - de nem vagyok hajlandó azt mondani, hogy nem érdekelnek, mert az nem igaz.

Szóval. Az a helyzet, hogy a király pucér, és jó nagy segge van.

Philip Henslowe és Edward Alleyn a koramodern angol dráma és színház központi figurái. Henslowe színházi 'menedzser' és társulatvezető, veje, Alleyn pedig az Admiral's Men társulatának vezető drámai színésze volt, a Marlowe-darabok leggyakoribb főszereplője, és a Shakespeare-színész, Richard Burbage legfőbb riválisa.

A puritán 'aktivista', William Prynne által a Histromastix című színházról szóló kb. 1000 oldalas vádiratban (1632) megörökített korabeli legenda szerint Alleynnek a Doktor Faustus előadása közben valódi ördögök jelentek meg, és ő ezt (bűnös és átkos színész-életére vonatkozólag) isteni intő jelnek vélvén megalapította a Dulwich-birtokon az istennek ajánlott oktatási intézményt, és örökre visszavonult a színészettől, életét az adakozásnak és az oktatásnak szentelve.

A kettőjük nevéhez köthető ún. Dulwich-kéziratok (benne a Shakespeare-kori színház egyik legfontosabb dokumentuma, a Henslowe-féle "napló") az 1600-as évek eleje óta feldolgozatlan volt, habár az 1870-es években történtek kísérletek az archiválásra és a rendszerezésre. A kéziratok közül különösen a színháztörténethez szorosan köthető forrásokat rendezték - ezek közül kutatók körében a legismertebb gyűjtemény az R. A. Foakes által szerkesztett 1977-ben kiadott The Henslowe Papers (facsimile kiadás), illetve az 1961-es (majd a Cambridge University Press által 2002-ben is kiadott) Henslowe's Diary.

A kéziratok most teljes terjedelemben, digitalizált formában online felületen is hozzáférhetőek.

Ez az elektronikus archívum nemcsak a dokumentumokat tartalmazza, hanem esszéket is a kor fontos színházi forrásairól.

A tökéletes minőségű képek pedig a szó szoros értelmében láthatóvá teszik a koramodern angol színház- és drámatörténet talán leggazdagabb és legfontosabb adattárát, benne levelezéseket, határozatokat, számlákat, naplókat, jegyzőkönyveket, cselekményvázlatokat, kéziratokat (pl. Ben Jonsontól).

Jó böngészést.

http://www.henslowe-alleyn.org.uk/index.html

A látszatok korát éljük. Nem tudom pontosan -- illetve ha utánagondolnék, biztos tudnám -- hogy ez a 17-18. századból maradt-e ránk, vagy magunk vagyunk olyan tehetségesek, hogy újra és újra profi módra kitermeljük a magunk kis látványszínházát - magunknak.

Smúz, álarcok, tettetés, mintha-játék. Zseniális.

Fantasztikusan tudunk úgy tenni, mintha mondjuk dolgoznánk, miközben hetet-havat hordunk össze. Hangzatos nagy gondolatokat tudunk kitalálni és retorizálni, miközben a lényeg épphogy csak egy tőmondat, vagy még annyi sem. Kidíszítjük az otthonunkat, felcicomázzuk a karácsonyfánkat, magunkra pakoljuk a sminket, tetováljuk a mosolyt. Megtévesztő.

Elképesztően tudunk úgy is tenni, mintha értenénk dolgokhoz. Mintha okosak és kompetensek lennénk. Nem kell hozzá semmi mást tenni, mint a megfelelő szavakkal a megfelelő körítéssel és a megfelelő kosztümben prezentálni, amit mondani akarunk. Jó játék, nem mondom. Szinte mindenki átverhető, hiszen az orránál tovább szinte senki sem néz, mindenki a pózokat kedveli és csak azt figyeli, hogy bele tud-e az ember helyezkedni az adott szituáció kód- és elvárásrendszerébe.

Vannak azonban páran, akik ezt tudatosan művelik, mintegy megcsúfolva az egész rendszert. Ők az igazi imposztorok. A körülöttük lévő közönséget gúnyolják és teszik nevetségessé úgy, hogy a saját módszereikkel szembesítik őket. Eszköztáruk szándékosan, de ugyanolyan tökéletesen közhelyes, csak a szemük csillogása más - az igazi. Jelenlétük maga az irónia, produkciójuk szégyenbe ejtő. Lenne -- ha lenne bárki is, aki észrevenné és elszégyellné magát.

Van egy csomó dolog, ami miatt az ember időnként kiesik önmagából. Jó vagy rossz dolgok. Jó ÉS rossz dolgok. És ilyenkor a legrosszabb, ami történhet, az az, hogy nincs idő leülni és nekifogni, hogy átlássunk mindent.

Csak telnek és sodródnak a napok, és egyre jobban és jobban belecsavarodik az ember a spirálba. Ma hallottam (hajnalban) a tévében egy borzashajú dzsesszénekesnőtől, hogy na, ilyenkor van az, hogy az ember egyszer csak már észre sem veszi, hogy nem bír kiszállni. És ilyenkor van az is, hogy az ember - érdekes módon - nem is igen érzi igényét a helyzeten való gondolkodásnak sem. Csak úgy van - ásványi szinten, ahogy az egyik exem mondaná...."lementünk ásványi szintre...."  És ilyenkor kezd el az ember egyre és egyre több úgymond helyesnek tartott beidegződéshez ragaszkodni, hogy jaaaaj a határidők, jaaaj a pontosság, jaaaj, csak szép legyen a hajam, tiszta a körmöm és fényes a mosolyom, és legyen ebéd délre. És mindig de mindig legyen munka, minél több - mert minél több van, annál biztosabb a spirál..... És ilyenkor van az, hogy nem merünk ráhagyatkozni az életre, a boldogságra, hogy még az is elfelejtődik, hogy merrefelé is kerestük régebben azt, hogy kik vagyunk. Hogy milyen irányban is kezdtünk el valaha gondolkodni ezen. És egy sor sem jön ki az ujjunk végéből, egy szikra sem jön ki a fejünkből, és csak felületesen vagyunk képes beszélgetni - azt is csak akkor, ha besöröztünk. És beporosodnak a gondolataink, a lemezeink, a könyveink a polcon.
És közben lassan lassan elfelejtjük mit is akartunk valamikor, jobb pillanatainkban, igazán.

Sokak szerint ez a felnőttség meg a felelősségtudat, de valószínűleg ez az egész nem más, mint a tökéletes boldogtalanság vagy az afelé vezető út. Az elszürkülés, a felejtés, a süppedés, a pocsolyában való dagonyázás és a "mivan??!"-féle bambaság, a Semmi. Hát na nem. Mert tényleg ottlehet a jó a dolgok végén, a dolgok kísérőjeképpen, meg mellette... És tényleg arra kéne némi tréninget feltalálni, hogy ezek folyton ott villódzanak az ember agyában. Jóga, meditáció, szeretkezés, részegség, jazz, naplemente, kutyaséltáltatás, akármi.
Mert hogy van társ, vannak álmok, vannak gondolatok, inspiratív pillanatok, olvasmányélmények, és az ember olykor ottfelejti a szemét meg a gondolatait valami TARTALMON. És akkor rájön, hogy mégiscsak humán lény még mindig, és mindennek ellenére. És hogy tényleg, igazán, megvan minden ami kell, és ez egészen biztos, hiszen belülről folyamatosan feszíti a tenni meg a változtatni akarás, az élményszerzés izgalma, csak pillanatnyilag éppen leblokkolja a fáradtság, a fásultság, a rutin, meg a többi dögrovás.

Nincsenek igazán nagy dolgok a körülöttünk lévő homokozóban, amiket el lehet veszíteni. A nagy veszítenivalók máshol vannak, belül - mindaz, ami miatt az az ember, aki, mindaz, amit akar, ami miatt más mint a többiek, ami miatt szeret(het)i magát, és ami miatt egy másik ember, a társ, az igazi társ megtalálta és megszerette. És mindaz, ami miatt kell annak az egynek, aki neki is kell és aki pontosan és egy az egyben, mindenhogyan neki való.

http://gof.freeblog.hu/archives/2007/05/23/Homokozo/

I'm modern Madonna, who are you? Madonna Quiz by Turi.

Én Modern Madonna lettem.

Ez a klip meg azért kult.

Pláne, hogy mindig T jut róla eszembe, aki házibulikban istenien jól tudta ezt a koreográfiát.

Szóval volt ott egy kiskutya, egy nagyfiúé volt, aki nem mihozzánk jár, és akkor mindenki odament megsimogatni, de elkezdtünk tömörülni és akkor én hallottam, hogy a kiskutya nyüszít, így, nyíűű, nyííűű - és akkor én odébbmentem, mert szerintem azért nyüszített, mert félt. Azért, mert tömörültünk.

De ha meg nagy leszek, akkor fából fogok cicákat faragni és árulom őket a kertben. Ki is festem őket, és aki arra jár, az majd megveheti a gyerekének. Cicát szeretnél jobban vagy kutyát? Mert csinálok egyet majd neked is a szülinapodra. Ajándékba. És akkor majd kiteheted a polcra. Vagy ha nagy családos házunk lesz, akkor a kandalló fölé.

És nekem olyan kicsi barna kutyám lesz, és amikor majd hideg lesz és tél, akkor neki is a kandalló mellett lesz a háza, ha nagy családos házam lesz, hogy melegedjen. És amikor majd jön a télapó, neki is teszek zoknit a kandalló fölé, és amikor elaludt, beleteszem neki a kutyasütit. Vagy csontot. Meg teszek oda vizet is, na nem a háza elé, mert akkor belelép, amikor felébred, hanem az ajándéka alá. De majd csöndben lopózok, hogy fel ne ébredjen.

És amikor már majd meghalok, akkor keresek valaki fiatalt, hogy ráhagyjam a kutyát, mert tudom azt is, hogy amikor a szülő meghal, akkor a gyerekét rá kell hagyni valakire. De csak olyat keresek, aki majd szereti. [Mondjuk a fiad.] Igen, mondjuk. Mert akkor én már nagyon fogok öregeni, amikor már majdnem meghalok. [De azért még előbb felnőtt férfi leszel és én leszek öreg. Aztán én halok meg.] Na de én nem akarom, hogy meghalj. [Mostanában még nem fogok, nyugi.]

De amikor még kicsit lesz a kutya és csak közepesre nő, és még nem tud úszni, akkor majd csinálok neki fából tutajt vitorlával, és a medencében azon tud úszni. És az anyuka, a feleségem, majd ráteszi én meg majd fújom a vitorlát. Amíg nem tud úszni.

Azt hiszem, barna vagy fekete kutya lesz, mert ahhoz megy a kék nyakörv, és én azt akarok. Kedvencem a kék.

Na? Jó ötletek?

[Csodálatosak.]

Szkeptikus Egyik : - Hát szerintem mostmár mindenképpen kellene valami kikapcsolódás.

Depressziós Másik: - Igen. Valami közös program. Ezer éve nem voltunk sehol.

Szkeptikus Egyik: - De nem koncert, taszít a tömeg. Színház?

Depressziós Másik: - De ott is sokan vannak.

Szkeptikus Egyik: - Nem, nem, valami szobaszínházra gondoltam, ahol kicsi a közönség.

Depressziós Másik: - Mondjuk két fő.

Szkeptikus Egyik: - Igen. Mondjuk.

Depressziós Másik: - És nem kéne az előadás sem...

"Külső hő hiányát belső hővel, belső hő hiányát külsővel kompenzáljuk."

(gofri - mikor arról kérdezték, miért nem fázós)

Egyetértek.

Az ember melegségre vágyik. Nyilvánvalóan egészséges személyiség és sok munkával megszerezhető magabiztosság szükséges a vágyakozásban ahhoz, hogy megtaláljuk a megfelelő módszereket.
Az egyik legjobb módszer például az, hogy hallgatunk, amikor nincs mondanivalónk. Iszonyat nehéz! De beválik, mert nyerünk némi időt. Az első lépcsőfok a bölcsesség, a bölcsülés felé - a hallgatni tudás.

És már csak azért is bombabiztos, mert ha nem ír az ember, lehetetlen a sorok között olvasni. Megtarthatjuk, amit meg kell tartani.

Nem mai jelenség persze, hogy magabiztos virtuális külsőbe csomagoljuk esendő hús-vér énünket. Persze ez is olyan, mint a többi szerepjáték - mindenki másképp csinálja.
Van, akinél az énje bizonyos szeleteinek felfedésére szolgál a virtualitás. Van, aki egészen mást mutat, mint civilben, közben bőszen állítja az egyéniségének az - egyébként nem létező - homogenitását. 
A blogkapcsolatok csak olyanok, mint az életbeliek. Legtöbb esetben méricskélünk mit lehet és mit nem, meddig mehetünk el - más esetekben, más állapotainkban nem méricskélünk, hiszen a valós életben sem tennénk.

A probléma természetesen nem a virtualitással van. De mégcsak nem is a magánnyal. A magány az élet része, mindenki magányos néha. Olykor kiszorulunk a világból, mert az hátat fordít nekünk és úgy horkol - és nincs kedvünk megkocogtatni a vállát.
Az ilyesmi arra jó, hogy kijavítsuk a régóta várakozó dolgozatokat, elvégezzük az elmaradt feladatokat, nagyokat hallgassunk vagy olvassunk. Vagy semmitmondó dolgokról beszélgessünk a barátainkkal. Esetleg hogy kutyát sétáltassunk.
A dolog titka: meg kell tanulni jól reagálni és nem ész nélkül átmenni kapkodásba. Mert minden elmúlik egyszer.

... de csak azért, mert nem tartom igazságosnak, ha belémfojtják a szót.

Nem szeretnék ezen túl személyeskedő blogvitákban részt venni (egy időben, előző életemben tettem [nem a freeblogon], szégyellem is, de ma már nem teszem), úgyhogy magyarázat nélkül teszem közre; csak annyit fűzök hozzá, amennyit a közérthetőség megkíván. És még annyit, hogy meghagyom Marvinnak az utolsó szó jogát.

Természetesen, ahogy azt minden ide rendszeresen látogató tudhatja, a Malvinával való blogbarátságomról van szó. Rólam pedig közismert, hogy nem tűrök beleszólást a kapcsolataimba.

Ez itt az ominózus poszt. A kiemelendő részlet:

A szomorú igazán az, hogy e klinikai kórgyűjteménynek vannak követői! Feltétlen hívei (persze Hitlernek, Rákosinak és társainak is volt, van és lesz, s ahogy ez nagyban megy, éppúgy kicsiben is). Itt éppen olyanok, akiket elbűvöl magas intelligenciájával, műveltségével. Akik hasonlóan görcsösen kapaszkodnak a rációba, mert félnek, ha elengedik, hasra esnek. Önállótlanságukban felnéznek a látszólag magabiztos, valójában azonban határokat vesztett "vezérre". És nem is veszik észre, hogy személyfüggőségük, elvakultságuk, gyáva hűségük, és az ebből fakadó aljasságuk mennyire távol esik az egyetlen igazságként hirdetett rációtól.

Kommentek:

gofri írta:

Mivel úgy írsz virágnyelven, hogy nem nehéz kibogozni, muszáj is rá reagálnom, mint "slepp".
Minden jóindulatommal mondom, nem üdvös dolog mélyenszántó pszichológiai következtetéseket levonni feltételezések alapján. Hogy ki kihez vagy mihez 'vonzódik', nos, ennek sok oka lehet túl azokon, amiket írtál. Önállóság, személyiségfüggés, elvakultság, gyáva hűség, ugyan már... durva általánosítás azt állítani, hogy egyező vélemények mögött ilyesmi lenne... Még akkor is, ha mindig mindenki mindennel kapcsolatban folyton általánosít.
Aki biztos a dolgában, az nem menekül, Marvin. Nem közkívánatra tér vissza, hanem saját elhatározásából el sem megy.

Marvin írta:

Nocsak, nocsak, valaki magára ismert, és nyomban hárít? Viszed a hírt és várhatom ide még a többieket is?

Sajnálom, hogy Te olyan biztos vagy a dolgodban, hogy megint idejöttél, azt meg legfeljebb te sajnáld, hogy felfedted magad - én a virágnyelvet az alapvető korrektség miatt használtam.( A magabiztosság önmagában nem érték. Például a pszichopata is biztos a dolgában. )
Mindenesetre abban én is biztos vagyok, hogy legközelebb kitöröllek innen is, máshonnan is. Félreteszem a cenzúrával kapcsolatos gátlásaimat, mert itt mégis csak az én belső dolgaimról van szó, és hadd döntsem el, kikkel kívánom megvitatni, ha egyáltalán kívánom.

Az olvasásról nem tudlak letiltani, mert annak nem ismerem a technikáját, zártkörűvé se fogom tenni a blogjaimat miattatok, de a megjegyzéseket majd oldjátok meg egymás között és máshol.

Ezt a bejegyzés-váltást itt hagyom emléknek.

gofri írta (törölt komment!):

Mondom, a virágnyelv akkor virágnyelv, ha nehezen lehet kibogozni. De ez itt egyszerű, mindenki érti, aki olvas téged máshol is. Ezért is lepődtem meg. Ezért is nem kellett felfednem magam szerintem - de ha meg kellett is, miért ne tenném. A blogvilág is, ahogy az élet, tele van hülye, felfújt konfliktusokkal.
Az, hogy próbálok érvelni valami ellen, amiket állítasz, nem hárítás. Egyszerűen csak nem értem, mi a gondod. A blogolás eszmecsere, én meg sohasem személyeskedtem veled, kommentáltam, amiket írtál, erre itt hadoválsz az elvtelen hűségemről meg a személyiségfüggésemről.
Ha jól látom, az zavar, hogy nem mindenben vagyunk egyetértőek. (Vagy hogy nem tetszett az Avatar... :)
És persze, hogy véleményt mondok, ha nem értek egyet, hát hiszen te is ezt teszed.
Ha kitörlöd (ami persze szintén egyfajta menekülés), azzal csak azt bizonyítod, hogy nekem van igazam.
Az értetlenségem meg mostmár csúcsra jár...

Marvin írta:

Itt ismét Gofri üzenete állt. Ahogy ígértem, kitöröltem. Bevállalósoknak továbbra is ajánlom a témával kapcsolatban az Emberkert 2. c. posztot az Üveggyöngyjátékoson. Szelíd lelkűek ne sokkolják magukat vele.

Gofri, nem tudok rajtad segíteni! Látni nem taníthat meg senki, ha nem akarsz látni.

Most van az a pont, hogy valami olyasmit kellene csinálni, ami abszolút nem vall rám.

Például céget alapítani, belépni a szakszervezetbe, vagy karnivalisztikus szettingben egyesülni az univerzummal.

(Kép: Paul Canabarro. Galéria ITT.)

Paradox módon azzal kezdem, hogy azt hiszem, valami ultra korengedménnyel nyugdíjba kellene menni.

Barátaim, tanárként eget rengető felfedezéseket tettem a héten.

Jelesül: mindegy mi a tananyag, csak legyen benne káromkodás és trágár botrány.

Hát kínlódhatok én azon, hogy átnyomjam a szürkeségen az Ady-féle "mag hó alatt"-ot vagy küszködhetek a könnyeimmel és az emlékeimmel, miközben olvasom József Attilától a Reménytelenült. Francokat... Pajzán, trágár verseket kell vinni, populárisban kell nyomni. Mindent a matektól kezdve a gépíráson át. Ady például (meg az egész szimbolista költészet) legjobban a szifiliszen és a dugáson meg az abszinton keresztül közelíthető meg, József Attila az öngyilkossággal és az elmebetegséggel, az európai romantika (E. T. A. Hoffmann) pedig a Harry Potterrel és az emóval. ("Fúúúúúújjjjjj...!!!!!!")

[További tippeket szívesen fogadok, amíg el nem bocsátanak... monduk utána is...]

Az irodalom 'hasznosságára' például már nem maradt más analógiám, mint hogy "ezt jobb ha tudják, mert ha a Legyen Ön is milliomosban ez lesz majd az 50 milliós kérdés, egy életre bánni fogják vagy imába foglalják majd a nevemet... válasszanak!"

Na erre mi a válasz: "Akkó majd főőhívjuk a tan'nőőőt, hőőőhőőőőő....!"

A héten stilisztikából (a stílusparódia példájára) a közismert Boci-boci átíratokat vittem be. Mondanom se kelljen, hogy a Térey János-féle változat jött be mindenkinek leginkább. Az, hogy ki az a Térey János, persze senkit nem érdekelt, de azért én a harsány röhögést túlkiabálva éles hangon elmondtam, ki ő, fel is írtam a nevét a táblára, úgyhogy ha valaki egy mocskos szájú tinédzserrel találkozik a buszon, akinek  a két bazmeg között 'Térey János' gördül ki a száján, na, az az én tanítványom.

A vers egyébként villám gyorsasággal és puska- és házifeladat-másolást megszégyenítő tempóban terjedt kéziratos szamizdat-formában a szünetekben. (Ezek, ezeeeeek, még órán sem jegyzetelnek, érteeeed?!) Egy srác még az iwiw adatlapjára is kitette, hogy "na, ilyet tanuljatok irodalomórán!" - mondjuk nyelvtanórán tanultuk, nem baj.

Mi ebből a pedagógiai tanulság?! Célszerű minden tanórát egy jó erőteljes kurvaanyázással kezdeni és zárni. Szigorúan stilisztikai összetevőként, hatáselemként! És megmentjük a magyar oktatást.

Az ominózus vers:

Bazmeg, boci, hiába múzol
Nem vagy más, csak egy pesti lúzer
Lehetsz felőlem tarkabarka
De a seggedbe rúgok készakarva
Nem veszlek be a testületbe
Mert nincsen, haver, egy füled se
Irtózom ettől az alkattól
És még nem beszéltünk a farkadról
Ne gondold, öcsi, hogy létezel
Amíg nem közölt le a 2000
Lecsap rád a Termann-attack
Anyád helyett is megszopatlak
Térj fölötte végre napirendre
Hogy én vagyok az igazi Ady Endre
A Zaj-herceg, a rappelő Vazul
Minden csaj az én rímeimre lazul
Csinálhatsz bármit, de rosszul te jársz
Hát bazmeg, boci, jobb lesz, ha tejelsz .

(Varró Dániel: Változatok egy gyerekdalra)

A távolság arra lesz jó, hogy újra megtanuljunk vágyakozni, várakozni és közelebb kerülni önmagunkhoz.

Nem írnám meg a nyolcszázharmincötödik Avatar-kritikát, ezért csak annyit mondok, hogy a film a történetet tekintve olyan, mint egy sci-fibe oltott Utolsó mohikán (vagy az azt mímelő Az utolsó szamuráj). Civilizáció kontra őslakosok, először ellenségként megjelenő majd átpártoló és szerelembe eső főhős, monomániás és hataloméhes gonosz, a végén pedig mindent eldöntő harc, ahol a gyengébb de elszántabb "primitívek" győznek a civilizációval szemben.

A végső összecsapás olyan, mintha tündék (A gyűrűk ura) csapnának össze az autobotokkal (Transformers).

Odaadtam a srácoknak, hadd építsék be a szürkeállományba a többi fantáziacsiholó fantasy közé.

Megkaptam az Eötvöst!

http://www.scholarship.hu/static/palyazatok/eredmenyek/05eotvos/

Ide megyek nemsokára.

Itt fogok hesszelni.

Most már csak egy új laptop, egy nagy lakókocsi, meg néhány cicavízum kellene.

Erre vágytam, mégis kicsit szomorú vagyok. Hogy én semminek se tudjak felhőtlenül örülni...?!

Ma egy kolléga azt mondta nekem, hogy neki aztán nem számít, hogy 22 óra vagy 27, mert "teljesen mindegy, hogy egy nap egyszer vagy háromszor mondja-e el ugyanazt".

Ez, a foglalkozásunkat tekintve, legalább öt szempontból problémás:

1) Körülményektől függetlenül, ugyanazt mondja el.

2) Körülményektől függetlenül, ugyanúgy mondja el.

3) Ergo a mennyiség kategóriája prioritást élvez a minőséghez képest.

(Óra, gyerek, darab, darab.)

4) Sosem fárad el, tehát valószínűleg ufó.

5) Minden hidegen hagyja, tehát valószínűleg jeti.

6) Sosem reked be, tehát valószínűleg beépített láudszpíkere van.

7) Tehát egy humanoidnak álcázott autobot. Vagy terminátor.

Lehet, hogy hamarosan átveszi a hatalmat.

Hasta la vista, baby.

József Attilába azért nem olyan könnyű csak úgy belefogni.